Szülinap van, nem is akármilyen. Mindenki másképp éli meg, másképp emlékezik a születésnapokra, vagy más rituálét követ. Erről mindig eszembe jut a Gilmore Girls sorozat, amiben Lorelai (az anyuka) odafekszik hajnalban Rory (lánya) mellé, és elkezdi neki mesélni azt a napot, amikor megszületett. Ez is egyfajta rituálé. Azt hiszem valami ilyesmit tervezek most tenni a Képesvagy születésnapján. Szóval vigyázz, ezt nem lehet röviden leírni. 😉

2 évvel ezelőtt ezen a napon 2017.04.25. realizálódott valami óriási gondolat első egyik állomása, mégpedig az első Festőest Szolnokon, a Stúdióban.
A gondolat ennél sokkal régebbi, de kicsi részletét most megosztom veled. Már meséltem róla máskor is, hogy szeretek gondolkozni, na és beszélni is. Nekem a legtöbbször a sok kusza gondolat akkor áll össze, mikor elkezdem őket hangosan kimondani és tátátátám, kipattan a konklúzió, amit csendben a fejemben nem tudtam még összerakni. Ákos jó társ ebben, szeret hallgatni is, másképp elég idegesítő lehetne neki, hogy ennyit beszélek. 😉

Az első szálakat nagyon messzire is vissza lehetne vezetni, de annyi billentyűt nincs ember, aki egy jó kis ínhüvelygyulladás nélkül le tudna ütni. Így Norvégiában kezdem a történetet, Flekkerøya szigetén, ahol éltünk egy darabig. Ha leírnám, hogy a tenger szélétől 2 méterre volt a teraszunk és hihetetlen naplementéket láttunk, akkor lehet sokan azt mondanák de jó, de szép. Ennek más oldala is volt ám. A rengeteg eső, a gyönyörű naplementék között eltel hetek, amikor minden szürke volt, az állandó szél, és a soha sem tiszta ablak (mert hát a szél és az eső és a sós víz nem sokat tett ezen ügy érdekében).

Ezek a napok sokszor bent tartottak minket, ami viszont támogatta azt, hogy beszélgessünk, tervezzünk. Mikor az ember az „ökölharc”-ból elmegy egy országba, ahol a jólét jár, és ehhez túlságosan sokat nem is kell tenni, akkor kicsit talán irigykedni is kezd. De ennek is van egy másik oldala. Hol a cél, a motiváció, a fejlődés? Mert ahol minden jár, ott nem kell cél és nem kell jobbnak lenned ma, mint tegnap.

És amit hiszünk, hogy nincs stagnálás. Valami vagy nő, vagy csökken. És ha nincs cél, nincs fejlődés, akkor valami csökkenni kezd. És ez bizony nekünk nem volt jó. Belül valami mocorgott. Tenni, megmutatni, értelmet adni, fejlődni, stb.

Habár akkor mind a ketten Ákossal mérnökként dolgoztunk, és az is egy szép szakma, de mégsem azon agyaltunk, hogy ezen a területen hogy tudnánk megmutatni az előbbi felsorolást, hanem valami teljesen, másban gondolkoztunk.

Egy éppen szürke este én már bebújtam az ágyba, vártam Ákost, majd kikiáltottam neki a nappaliba, hogy „Tartsunk Rajztanfolyamot”. Csend volt a válasz, majd Ákos bejött, megállt az ajtóban és azt mondta: „Oké”.

Ez most így összesen 3 szó 2 embertől, de ebben bárcsak le tudnám írni mennyi gondolat és cél volt. Persze elkezdődött egy nagy beszélgetés, aznap sem feküdtünk le időben. Ez valahogy nem jellemző ránk.
Itt viszont megjegyzem, ha az ember érzi, hogy valós célt talált, ott lavina van. Nem agyalsz a hogyanokon, hanem sitty-sutty nekiállsz megvalósítani, és olyannyira nem kérdés, hogy a célba be fogsz érni, hogy minden akadályon úgy mész át, mint kés a vajon. Ez is így volt. Nemsokkal ezután már Vietnámban voltunk egy nekünk összeállított tanfolyamon, ahol 3-an tanítottak kettőnket, hogyan lehet igazi segítőként ott állni valaki mellett és végigvinni az elakadásokon, hogy lehet alázattal a tanfolyamon résztvevők sikerét minden más elé tenni, hogy lehet tökéletesen átadni instrukciókat.

 

Ez a vietnámi kiruccanás nem a nyaralásról szólt, monszun idején, Saigon kellős közepén megtapasztaltuk egymás mellett a luxust és az elképzelhetetlen nyomort is. A koszt és a pompát. Azt, hogy a kék szem többet számít, mint bármi más. Azt, hogy úgy is lehet élni, hogy mindennek örülsz, hogy mindig mosolyogsz, hogy megérted és elfogadod a jót és a rosszat, megbocsájtasz. Erről is tudnék írni egy ennél sokkal hosszabb írást. Hihetetlen tapasztalás, talán még a mai napig nem tettem teljesen helyre azt a rengeteg dolgot, amit ott láttunk. Erre persze gondolom az ott töltött első napunkon kapott pozitív terhességi teszt is hozzájárult. Igen, Vietnámban tudtuk meg, hogy Dorina minket választott és úton van hozzánk. Ami persze újabb terveket kívánt tőlünk, de ez ennél kerekebb nem is lehetett volna.

Ezután a kaland után azt éreztük, kell, hogy az emberek megismerjenek minket, bízzanak bennünk, mégis norvég földön vagyunk, angolul beszélünk és miért bízna bennünk egy norvég az otthonában egy olyan tanfolyamon, ami egy igen erős belső utazás. Így sok beszélgetés vége lett a Festőest gondolata.

Tudod hol és hogyan tartottuk az első Festőestet Norvégiában? 2016.11.07-én volt egy olasz pinceétteremben.

Az első csoportkép

Köves fal, rácsos ablak, kandalló, kedves indiai tulaj, dobozban az eszközök és mi, akik nagyon, de nagyon akartunk adni. Nem volt honlap, nem volt előre jelentkezés, nem volt akkor még google űrlap sem. Csak a Facebook, a barátok megosztásai és a hitünk, hogy lesz ott valaki. És öten eljöttek, ott voltak.

Az este angolul zajlott, mai napig nem hiszem el, mert az angol tudásom majdnem olyan, mint mondjuk a hindu tudásom. Persze kicsit eltúloztam, mert bármit elmondok angolul, körülírom, de hogy mennyire helyes, az már más kérdés. De ha az ember át akar adni valamit, egy nyelv biztosan nem lesz ennek akadálya. Így volt ez aznap is, ott a pincében. Ákos és én adni akartunk és volt ott 5 ember, aki fogadta ezt tőlünk. Akkor a nevünk még FEEDBECKDRAW volt, a nevünkből összerakva.

Összesen 4 Festőestet és egy Rajztanfolyamot tartottunk kint Norvégiában, miközben Dorina egyre nagyobbra cseperedett a pocimban. Eközben elkezdtük megálmodni az itthoni Stúdiót, amibe mondhatni még Norvégiából vágtunk bele. Nem voltak előre megtervezett lépések, nem volt kiszámolva mi hogy lesz, ezen a ponton tényleg az egyetlen hajtóerőnk az volt, hogy pontosan láttuk, mi a cél, milyen a Stúdió, milyen neked ott lenni és milyen érzéssel mész haza.

Kulcsokat átvettük

Ezután hazaköltöztünk, éltünk kicsit bőröndből, mert a cuccaink valahogy „lerobbantak” Norvégia és Svédország között, de 1-1 bőrönd és a cicánk, Liza velünk volt. Na meg a barátok és a nővéremék gondoskodtak róla, hogy azért legyen mivel enni, legyen min enni, min ülni addig is. 😀 Emellett már át is vettük a Stúdió kulcsait és elkezdődött a beszerzés.
Kiírtuk az első szolnoki Festőestet 2017.04.25-re, 25 nappal azután, hogy leszálltunk Ferihegyen és elmondhattuk, hazaköltöztünk.

Az első Festőest napján még egy festmény sem volt a falon, még rendes álló állványunk sem volt, honlap, marketing, kitalált rendszer csak ezután jött. Persze a honlapunk már akkor fél éve készült, nem volt egy egyszerű kör az sem. 🙂
Tényleg soha nem fogom elfelejteni az első alkalmat. Volt ott rokon, barát, idegen, és mindenki kíváncsi volt. Még mi is. Ez a festmény azóta is ezt az első alkalmat juttatja az eszünkbe, örökre kapcsolódik ahhoz az érzéshez aznap.

Azóta sok-sok Festőest és Tanfolyam áll mögöttünk, sok tanulás, fejlesztés, ötletelés, akadály, feladat, megoldás. Azóta látjuk, hogy ketten már nem vagyunk elegek ahhoz, hogy annyi emberhez eljuttassuk ezt az üzenetet, mint szeretnénk, és kidolgoztuk a Franchise-t, hogy más városokban is, hasonló célú emberek segítsenek ezt a célt elérni. Mert egy valami ma is ugyan az. A cél. Hogy te gazdagabban térj haza tőlünk. És ne csak egy képpel gazdagodj, hanem valami érzéssel, hogy KÉPES VAGY!

Edina