Ma álltunk a piros lámpánál a Stúdióba menet, épp tele voltam gondolatokkal, nagyon sok cél fogalmazódott meg bennem az elmúlt napokban és pár már teljesültnek a végére került pont. Amúgy ha hiszed, ha nem, ez is nagy feladat, elengedni egy elért célt.

Szóval, ott álltunk a piros lámpánál és a mellettünk levő autóban éppen dohányzott valaki. Mielőtt félreértés esne, nem szándékozom minősíteni se azt, aki dohányzik, se azt, aki nem. Néztem őt az autójában, és ekkor beugrott egy kép. Egy emlék.

Egy egyetemi emlék, amikor én ültem egy ilyen autóban, a hátsó ülésen, és dohányoztam. Fogadjunk, hogy nem tudtad.

Azonnal beugrott az érzés, amit akkor éreztem. Sok akadálya volt ennek akkor ott, a kocsiban, de az akkori célt, hogy rágyújtsak, minden felmerülő akadály, probléma, megoldandó feladat ellenére megoldottam. Egy pillanatig nem merült fel bennem az a verzió, hogy nem fogom tudni megoldani azt, amit akarok.

Ma már nem dohányzom, már sok éve nem, így döntöttem. Viszont az érzés, amit érzek, és ami folyamat végigmegy, amikor valamit el szeretnék érni, az pontosan ilyen.

Amikor valamit el akarok érni, amit igazán én akarok, és igazán tudom, és igazán látom és igazán nincs kérdés azzal kapcsolatban, hogy azt a dolgot én most meg fogom csinálni. Ez is függőség? Egy pillanatnyi kételyem sincs afelől, hogy amit kitűztem célnak, azt megvalósítom, minden szembejövő akadály, probléma, feladat ellenére is.

És imádom ezt az érzést, amikor ezt csinálom.

“- Edina vagyok. Célfüggő. – Szia Edina!”

Valahogy így kezdődne az első Célfüggők gyűlése. 🙂 Már meséltünk róla, hogyan kezdődött az egész Képesvagy Stúdió. Norvégia, kanapé, gondolatok, beszélgetések, egy olasz pinceétterem, stb. (Erről egy korábbi blogunkban mesélünk, minden „szaftos” részletével együtt.) De hogy belül mi zajlik le, amikor célon vagy és a megvalósításán dolgozol, az eddig az én titkom volt.

Régen, sok-sok évvel ezelőtt, talán még igaz sem volt, de volt valaki, aki egy mondattal megváltoztatott bennem mindent. Azt merte nekem valaki mondani, hogy

„Az lehetsz, aki lenni szeretnél.” Pff, mekkora klisének tűnhet, nem? Pedig soha semmi nem állított meg annyira ránézni erre, mint akkor ott ez a mondat.

Az lehetek, aki akarok. És egy pillanatra eltűntek azok a képek, amiket addig magamra vettem innen-onnan, szülői dolgok, társadalmi dolgok, meg még ki tudja. Egy pillanatra ránéztem, hogy ha ez igaz, akkor mi is szeretnék én lenni. És életemben először nem a mások által belém tett képet kezdtem el látni. Ha igazán őszinte szeretnék lenni, itt kezdődhetett el a Képesvagy Stúdió is, mert enélkül ma biztosan tudom, hogy nem létezne.

Persze nem akkor kezdtem el látni a Stúdiót, hogy fog kinézni, évekkel később lett ez a cél, de minden részletét elkezdtem látni. A célját, a benne lévő embereket, téged, éreztem, ahogy festek, ahogy a levegőben érződik az önbizalom, ahogy a kétségek átformálódnak meggyőződéssé, ahogy kinéz a Stúdió, ahogy szervezetten működik, ahogy folyamatosan áramlik valami jó. Minden részletét elkezdtem látni szépen sorban és nem volt kérdés, hogy megvalósul pontosan úgy, ahogy a fejemben van. És most itt van, létezik, itt vagy te is, létezel, itt van a festék illata, meggyőződés és boldogság a levegőben minden alkalommal. Ezek az érzések táplálják, tartják életben.

Én vágyom ezt az érzést, azt, amikor megtalálom a célt és onnan tudom, hogy igazi, hogy azonnal tenni akarok érte. Nem azért, mert más akarja, nem azért, mert valaki szerint úgy kellene, nem azért, mert úgy tanultam, hogy az a következő lépés. Azért, mert nem tudok nem rá gondolni és nem tudok nem tenni érte. Na akkor van cél és akkor tudod, hogy a tiéd. Mert én elfogadtam igaznak, hogy az lehetek, aki szeretnék.

Edina vagyok. Célfüggő.

Te is elfogadod igaznak, hogy az lehetsz, aki szeretnél?

Edina