Tegnap apás délután és este volt, mert Edina osztálytalálkozóra ment, így én egyedül voltam a kislányunkkal. Hát a gyereknevelés egy művészet. El kell érned a beleegyezését dolgokba, hogy ő akarja megcsinálni. Mindezt rendkívüli türelemmel és kitartással. Azt hiszem, az összes dolog közül, amit csináltam, ez a „LEG”. A legnagyobb kihívás.

Persze nem sikerül mindig. Vannak időszakok, amikor jobban, és vannak, amikor kevésbé. Egy biztos, hogy nem lehet feladni.
Néha olyan, mintha a falhoz beszélnék. Mondom neki, hogy vacsorázzunk, és semmi. Elmondom százféleképpen, és semmi.

Néha úgy érzem, hogy a „mintha a falhoz beszélnék” kifejezés nem helyénvaló, mert a faltól több reakció jön – legalább visszaveri a hangomat. Na de miért nem figyel rám?

Nekem sokat segít őt megérteni, amikor visszagondolok az én gyerekkoromra. Hallottam, ahogy anyukám a földszintről szól, hogy vacsora, csak nem érdekelt. Mert éppen benne voltam valamiben. Legóztam a szobámban.

Én más világban voltam, nem ezen a bolygón. És Dorina is más világban van. Neki még nem ez a realitása, a valósága. Nemrégiben láttam egy videón, hogy egy fickó arról beszélt, hogy 7 éves korig a gyerekek más agyhullámokon vannak. Amit addig „megtanítasz” nekik, vagyis megtapasztalnak, ellesnek, olyanok lesznek életükben. És felnőttkorban ezeket a mintákat, amit kicsi gyerekként vettünk fel, már csak ismétléssel lehet módosítani.

Ezért van az, hogy aki szegény családban nőtt fel, az általában felnőtt korában is szegény lesz, aki gazdag családban nőtt fel, az felnőtt korában is gazdag lesz, függetlenül attól, hogy sokat vagy keveset dolgozik. A dolgokon persze lehet változtatni, mégpedig megfelelő számú ismétléssel.

Vajon miért úgy van minden megalkotva a világban, akár az emberi test is, hogy amikor edzel, azt bizony sok-sok ismétléssel lehet formálni? Ha próbáltál már izmot építeni, vagy jó kondíciót elérni, akkor azt bizony hetek, hónapok, évek munkájával érted el.

Szóval Dorina még más világban él. Neki könnyű ettől a valóságtól elrugaszkodnia. Amikor reggel viszem a bölcsibe és a kocsiban kiscicaként nyávogok (akkor azért felhúzom mindig az ablakot, hogy aki esetleg kint áll a járdán a piros lámpánál, mégse nézzen rám furcsán, hogy elment az eszem), akkor ő nem azt mondja, hogy cicát játszom, hanem azt, hogy cica vagyok. Vagy amikor dínó vagyok, akkor én tényleg egy dínó vagyok.

Szeretem én is felvenni ezeket a „szerepeket” – bár az az igazság, hogy akkor én sem szerepet játszom, hanem egy pillanat alatt dínó leszek. Megváltozik a valóságom, mint neki.

Én gyerekként a legjobban biciklizni és legózni szerettem. Így tegnap este, miután a kislányunkat ágyba tettem, elmerültem a legó világában. De nagyon. Úgy döntöttem, kikapcsolom az agyam.

Emlékszem, gyerekkoromban apukám mesélte, hogy amerikában a tudósoknak úgy mostak agyat – miután megcsinálták, amit kellett, hogy western filmeket nézettek velük 0-24-ben.

Így aztán pár év múlva, ha valaki megkérdezte egykori tudósunktól, hogy hogyan is volt az a rakétahajtómű, akkor ő csak ennyit tudott válaszolni, „Őőő, hát, azt hiszem úgy volt, hogy jött a Joe, és lelőtt három indiánt.” Ez maradt meg neki.

Hogy a dolog mennyire igaz, vagy csak legenda, azt nem tudom, de igazságalapja mindenesetre biztos van. Így este én is agyat mostam, mert elég húzós volt a hét.

Tartottunk egy 48 és egy 32 fős mozaikképfestést, aztán volt még 3 festőest, és mindezeknek a háttérmunkái. Ha nem lenne ilyen szuper csapatunk, akkor nem is tudom, hogy valósulhatott volna meg mindez. Edina és a lányok, mindenki erején felül teljesített – szerintem ma ők is jót pihennek. Mindeközben mérnöki munkát is csináltam, az is S.O.S. volt.

Bár kevésszer parancsolok magamnak megálljt, mert mindig van mit csinálni, szombat este mégis ezt tettem. Éreztem, hogy szükségem van rá, hogy ne érdekeljen semmi, csak magammal törődjek. És sikerült annyira belemerülnöm a legó világába, hogy tényleg megszűnt a világ. A valóságos világ.

Na de vajon mi a valóság? Az, amit mi látunk, vagy az, amit egy gyerek lát?

Gyerekkoromban az egyik kedvenc legóm egy szörfkölcsönző volt. Meg volt még pár szörfös legóm, egy lakóautó és egy tengerparti buggy. Ezeket szerettem a legjobban. És aztán felnőttként jópár évvel később egyszer csak azon találtam magam, hogy egy szörfdeszkán állok a Balatonon, és aztán a kedvenc hobbim a szörfözés lett. Ezek után mondja nekem valaki, hogy amit gyerekként megálmodunk világot, az nem válik valósággá. Nem kell minden játéknak kidolgozottnak lennie és valóságosnak. Nálam a szobámban a szőnyeg volt a szárazföld, és ahol a parketta kezdődött, az volt a tenger.

Nem volt olyan nagyon sok legóm, de mindent meg tudtam építeni belőlük, amit szerettem volna. És nem lett minden néha ugyanolyan színű, vagy teljesen olyan formájú, mint ahogy szerettem volna, de megépítettem a készleteimből. Összeraktam a kis darabokból az autót, a repülőt, a házat, a kalózhajót, az én valóságomat.

Néha felnőttként elfáradunk, mert túl sok mindent csináltunk, túl sok lett a világ, túl sok lett a valóság. Ekkor jól jön, ha el tudunk menni egy másik valóságba, egy álomvilágba. Legalább csak egy kicsit. Legalább csak pár órára. És akkor nem gondolni a valóságra. Nem gondolni semmi másra.
Ha te is úgy érzed, hogy egy pár órára el kéne menned egy álomvilágba, akkor szedd elő a legóidat és legózz egyet. Vagy gyere el egy festőestre festeni egyet. Bármelyiket is választod, egyben biztos vagyok: A valóság megszűnik, és újra játszó, álmodozó kisgyerek leszel.

Ha tetszett az írás, és szeretnéd, hogy írjunk hasonló cikkeket, kérlek nyomj egy ♥-et a Facebook-on a blog bejegyzése alá, vagy szólj hozzá te is.