Ahhoz, hogy megértsük, hogyan lesz egy festményből az életünk, el kell utaznunk Angliába.

Én imádom az angolokat. Mármint a nyelvüket. Mert olyan egyszerű és nagyszerű. A szavak, a nyelvtan. A magyar nyelvet ugyan mégjobban imádom, nemcsak mert az anyanyelvem, hanem mert olyan összetett, és mégis olyan logikus. Beszélek kicsit finnül is. Na az is összetett, és az is logikus, nem is kicsit! A nyelvészek mondják, hogy a magyar meg a finn nyelv rokonok. Hát én úgy vagyok ezzel is, mint mindennel, hogy nézd meg, aztán döntsd el te magad.

Az angoloknak van egy szavuk, ez a „kreálás”. És tudják ugyanazt a szót használni az alkotásra (pl egy festmény megalkotására), a létrehozásra (pl egy dolog létrehozására), és a teremtésre. Mert valahogy ez a három csak egy nagyon picit tér el egymástól. Inkább csak méretében vagy jelentőségében.

Tehát ugyanaz a dolog, ugyanaz a folyamat, csak kisebb vagy nagyobb léptékben. Az életben is párhozamot lehet vonni a hasonló dolgokban, amik kisebb és nagyobb léptékben is megjelennek.

Így könnyebb megérteni a nagyobb dolgokat, ha emberi léptékre tesszük őket. Vagy akár a nagyon piciket is, ha felnagyítjuk.

Elmesélek neked egy személyes történetet, amiből sokkal világosabbá válik, hogy mire gondolok.

Volt egy spanyol szörfös barátunk, még amikor Norvégiában éltünk. Ő Tito. Sokszor együtt szörföztünk, de még többször gyűltünk össze náluk vagy nálunk gitározni és énekelni, vagy mentünk el enni egy jó kis vietnámi kaját. Titoval nagyon szerettünk beszélgetni, mert mindig olyan jól látta a dolgokat. Ő is szeretett dolgok között párhuzamot vonni, és mással magyarázni el, ahogy én is szeretem. Mert így sokkal jobban megértjük a dolgokat, azok mikéntjét, működését.

Egy működési minta a Földön nem csak egy dologban jelentkezik, hanem számos más helyen is észrevehető.

Olyan működési minták, mint például az ember vízszükséglete, és egy társasház vízszükséglete. Ha például nem adunk elegendő vízellátást egy társasháznak, akkor a lefolyók kiszáradnak, a csövek bebüdösödnek, és nem lesz olyan kellemes benne lakni. És ugyanígy egy emberi szervezetnek is szüksége van kellő mennyiségű vízre, különben hasonló dolgok történnek. Ez volt az egyik kedvencem, ahogy Tito elmagyarázta ezt. És közben rájöttem, hogy egy társasház nem magától lett társasház.

Emberek alkották meg, emberek hozták létre, emberek teremtették. És mi máshogy tudták volna emberek megteremteni, mint hogy saját magukat alapul véve, a saját működésüket alapul véve. Csak egy kicsit nagyobban megcsinálva.

Amikor 3 éve eljöttünk Norvégiából, ő vitt ki a repülőtérre. A cuccaink már a kamionon voltak úton Magyarországra, mi Edinával (Dorinával a pocakjában) és a cicánkkal pedig repülővel jöttünk haza.

Már a repülőn ültünk Edinával, és az indulás előtt ránézett a telefonjára, és mutatta, mit írt Tito.

„Legyen csodás utatok srácok! Nem csupán a repülőút, hanem az előttetek álló egész kaland. Tegyétek az életeteket gyönyörűvé. Egy új fehér üres vászon, vadi új gyönyörű színek… Biztos vagyok benne, hogy ez lesz az eddigi legnagyobb képetek. Tegyétek olyanná, hogy mindannyian mintának használhassuk a legközelebbi festőesteteken. Szeretlek titeket.”

És az életünk valóban olyan, mint egy vászon, amire festünk. Néha van, hogy már túl sok minden van azon a vásznon, vagy nem tetszik az, amit festettünk. Olyankor nyilván nem eldobjuk a vásznat és veszünk egy újat. Hanem fogjuk a fehér festékünket, és lefestjük. Akár egy részét, ami nem tetszik, akár az egészet.

Minden ember ugyanolyan a kezdetén. Minden embernek ugyanazok a lehetőségei állnak rendelkezésre. Persze itt lehet vitatkozni, hogy de neki tehetősek voltak a szülei, és ezért tudott jó iskolába járni, meg megvolt mindene. Lehet. De ismerek olyan tehetősebb családból származó embereket, akik végül semmire nem vitték, és olyan szegény családból származókat is, akik végül sokra vitték. Szóval nem lehet felróni oknak semmilyen körülményt. Mert amikor az ember megszületik, ugyan olyan, mint minden más csecsemő.

Mégis minden ember más lesz. Ahogy a festmények is a festőesten. Ugyanaz az üres vászon, ugyanaz a festék, ugyanazok az ecsetek. És a végén látszólag ugyanolyanok a festmények, mégis mind más. Mi emberek is látszólag ugyanolyanok vagyunk – mind emberek vagyunk – , mégis mind mások vagyunk.

Az, hogy te milyenre alakítod a festményedet, rajtad áll. Beleviszed magadat. Az, hogy te milyenre alakítod az életedet, az is rajtad áll.

Sajnos ezekben a sötét időkben most hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt. Vagy csak nem figyelünk rá, mert más vonja el a figyelmünket. De én szeretnélek emlékeztetni erre. Te vagy a saját vásznad festője. Mindegy, milyen eszközeid vannak. Te alkotod meg, te hozod ki belőle a legtöbbet.

Mi sem bizonyítja ezt jobban azok a visszajelzések, amit a hétvégi „Karantén-festések” után kaptunk. Egy volt osztálytársam az ország másik végéből ezt írta nekem:

„Bár nem kimondottan voltak megfelelő eszközeim (azzal dolgoztam, amit találtam) és csak rajzlapra festettem, de nagyon élveztem a festést! Pont ez a kikapcsolódás kellett most.”

Így hát azt kívánom neked, hogy mindegy milyen eszközeid vannak, fesd meg a saját képed. Senki más nem fogja helyetted megfesteni. Csak kezdd el, és csináld. Képzeld el, milyen lesz. Aztán fess, fess és fess.

És hogy te magad el tudd dönteni, hogy amit itt írtam, az mennyire igaz, nézd meg saját magad. Javaslom, hogy kezdésnek fess meg egy tényleges képet. Rendeld meg az otthoni élményfestő szettedet: online.kepesvagy.hu

Ákos