Az arcod egyszerűen „megszépül” ha jól érzed magad, és „megcsúnyul” ha rosszul. Bármilyen érzelmeid is vannak, valahogy az kiül az arcodra. És a másik ember, aki rádnéz, pontosan olyannak fog látni, amilyenek az érzelmeid.

Nem attól leszel szép, hogy mennyi smink van rajtad, hanem attól, hogy jól vagy. Hogy jól érzed magad. És nem az számít, hogy egy pár kilóval több vagy kevesebb van rajtad, hanem az, hogy hogyan érzed magad.

Sajnos mind a nők, mind a férfiak önbizalmát eléggé rombolja mindaz, amit a reklámok elvárásaiból látunk. Óriásplakáton látni ilyen fitnesz világbajnok nőket és férfiakat. (Legalábbis én csak azokon látom, mert nincs tv-nk.) Na most, hogy úgy nézzen ki valaki, ahhoz legalább fitnesz edzőnek kellene lennie, és napi 8 órát kellene sportolnia, mozognia.

De hát a legtöbbünk mást dolgozik. A legtöbbünk másban leli a célját. És ez így van rendjén. Mert ebben a társadalomban mindenki meg tudja találni azt, amit szeretne csinálni. Mindenki együtt dolgozik, hogy a társadalom működjön, fejlődjön, és egyre jobbak legyünk.

És nekünk ide van rakva ez az ideál, a kisportolt fickó és lány. És mosolyognak és boldogok. Azt sugallják, hogy ha ilyen vagy, akkor boldog vagy.

Én inkább fordítva mondanám. Ha boldog vagy, akkor fogsz „így” kinézni. És az így kinézni alatt nem azt értem, hogy ha boldog vagy, akkor hirtelen leszaladnak a feles kilók és feljönnek a kidolgozott izmok. Nem. Akkor egyszerűen olyan ember leszel, aki sugárzik. Olyan, akivel szívesen van a másik.

Olyan, akivel jól érzi magát a másik. És még szebb is leszel. Azért, mert ragyogsz.

Persze a dologhoz hozzá tartozik, hogy olyankor elkezdesz jobban figyelni magadra, egészségesebben enni, vitaminokat szedni, és eljársz mozogni is. Ettől aztán a fizikai változás is elindul.

Na jó, de hogyan tudod ezt elérni? És legfőképp, mi a csuda köze van ennek bármiféle festéshez és rajzoláshoz?

Két éve voltam egy marketing-képzésen. Marketing szempontból nem sokat adott, de mivel az egyik előadó egy filmes fickó volt, így nagyon megmaradt bennem valami:

Hollywoodban a színészek kétféleképpen tudják eljátszani a szerepet.

Ha például sírnod kell és szomorúnak kell lenned egy jelenetben, akkor csinálhatod azt, hogy elszomorítod magad, vagyis belülről kerülsz egy ilyen érzelmi állapotba, és ennek hatására megjelennek a könnycseppek a szemedben, vagyis a külvilágban, a fizikai világban is megjelenik ez.

De van másik módszer is. Az pedig pont az ellenkezője. Hogy olyan dolgot csinálsz, úgy csinálsz a fizikai világban, aminek a hatására szomorú leszel. És így már el is tudod játszani a szerepet.

Ha éppen az életed olyan fázisában vagy, hogy kicsattanóan boldog vagy, akkor nyertél. Ha éppen nem, akkor pedig valamit jó lenne a dologgal kezdeni, mert olyankor érzi az ember, hogy ez nem jó, meg kéne változtatni.

Hát bizony sokunkat sokszor eléggé legyűrt már az élet, és bizony néha nem egyszerű felállni. De valahogy mindig felállunk minden pofon után.

Talán láttad a Rocky Balboa-t, vagy ha csak hallottál arról a pár perces részletről, amikor Rocky a fiának mond egy lelkesítő beszédet. Éjszaka megállnak az utca közepén a járdán egy bárból kijőve, és Stallone arról beszél, hogy nem az számít, hogy mennyi pofont kaptál az élettől, hanem csak az, hogy mindig talpra állsz.

Az ember csodálatos lény. Annyi mindent kibír. És mindig megtalálja a megoldást. És mindig van valaki, aki ott van, és segít.

Mindig ott terem valaki, éppen jókor, és akár csak a jelenlétével, akár egy szavával annyi erőt tud neked adni, hogy az már elég ahhoz, hogy te hozz egy döntést, amitől elkezdesz megint jól lenni. És akkor elindulsz újra az utadon.

A legtöbbször akkor kerülünk bajba, ha nem tudjuk, mi a felé tartunk. Mit is akarunk igazán. Mit akarunk elérni, milyen jövőt képzelünk el magunknak. De amint ez megvan, és már kristály tisztán látjuk, hova akarunk eljutni, olyanok leszünk, mint az éjszakai viharban küzdő hajó, ami a távoli parton a világítótorony fénycsóváját meglátja. Amikor ez megvan, akkor tudjuk, merre megyünk.

Irányba állítjuk a hajót, megfeszítjük a köteleket, és tiszta erőből tartjuk, és közben a szemünk mindvégig a világítótorony fényét nézi.

Ez az, ami minden viharból kivezet minket. És valami csoda (vagy nem csoda 😉 ) folytán a vihar megszűnik lenni.

A szél lecsendesedik, és nyugodtan kezd fújni. Az addig vad hullámok lágyan ringatják a hajót, és minden rendben lesz. Ekkor a rémült arcunk is kisimul, és újra mosoly lesz rajtunk. Megnyugszunk. Mert már tudjuk, hova tartunk. És tudjuk, minden rendben van. Minden a legnagyobb rendben van.

Ha már láttál céltalanul bolyongó embert, akkor tudod, hogy ő máshogy néz ki. Nem annyira vonzó a tekintete. Nem is szívesen vagy mellette. De amikor valaki olyat látsz, aki tudja merre tart, na vele szívesen vagy. Vedd észre magadon, vedd észre a párodon, vedd észre a gyerekeden, a szüleiden, a barátaidon, kollégáidon, hogy ha nincs jól.

Kérdezd meg tőle, hogy tudja-e mi felé tart. Már csak azzal, hogy megkérdezed tőle, tudatosítod benne, hogy nézzen rá erre a területre. Segíts neki ezzel. És én úgy hiszem, ez az egyik legnagyobb segítség, amit embernek adhatsz.

„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”

– Seneca (római szónok és író)

A Stardust (Csillagpor) című filmben a film végén a csillag lány (igen, a lány egy csillag, aki lepottyant az égből) el van veszve, mert nem tudja, mi a célja. Körbeveszi a sötétség, gonosz boszorkányok, és a helyzet egyre kilátástalanabb.

Pedig mi sem egyszerűbb: a csillag célja, hogy ragyogjon a sötétben. És amikor rájön, hogy a csillagnak ragyognia kell, hirtelen elkezd ragyogni. És a sötétség megszűnik.

Talán az élet is egy tündérmese. És ha így van, akkor te is tudsz ragyogni.

Beck Ákos